Imaheti alkalom

 

Minden egyes évben szép szokása az a keresztyén közösségeknek, hogy ökumenikus imaheti alkalmakat szerveznek. Idén ez január 16 és 20 közé esett. Vannak gyülekezetek, ahol minden nap összegyűlnek, vannak ahol nem, és vannak, ahol nem jelenik meg a község összes keresztyén felekezete; ahány város, ahány falu, annyi szokás.
A mi gyülekezetünkben is helyett kapott egy különleges nap, január 17-e, amikor találkozhattunk a különböző német és angol nyelvű testvéreinkkel. Valóban kivételes alkalom volt ez nálunk, hiszen jelen lehetett a németajkú katolikus és evangélikus, valamint a skót gyülekezet is. Felemelő élmény volt ez számomra is, megélni a hitet, a közösséget egy ilyen sokszínű társaságban, ahol számomra sok ismeretlen, mégis Krisztus által ismerős arc lehetett jelen.

 

Rendhagyó volt, hiszen nem hangzott el minden háromszor, csupán egyszer, úgy, ahogyan az imádságot és bibliai részeket olvasó lelkész, vagy atya beszélt, de mindenki érthetett mindent, hiszen egy előre elkészített lapon, valamennyien valóban részesei lehetett ennek az esti imaközösségnek. Értelemszerűen az imádsághoz hozzátartoznak az énekek is, így sok taizéi dalt énekelhettünk, olykor többször megismételve, hogy mindenki el tudjon mélyedni a szövegben és a dallamban, és ezáltal is kicsit közelebb érezhesse magát Isten kimondhatatlan gondoskodásához.

Az alkalom csúcsa számomra az volt, amikor a végén egymást köszönthettük a béke jelével. Az idegenekből ismerősők, társak, testvérek lettek. Azóta volt olyan, hogy az egyik hittanórámon a megbocsátásról beszéltünk, és ezzel a mozdulattal búcsúztunk egymástól. Teljes volt a siker.

Ez az imaheti alkalom különleges volt, nem mindennapi, más énekek, más emberek, más lelkészek, de ugyanaz a a krisztusi szeretet.

Patkó Edina