,,Túl sok"

Beszélgetés a reformáció 500 évfordulójáról

 

Pásztor Zsófia metodista lelkész, Gáncs Péter evangélikus püspök, Visky András író és Balog Zoltán református lelkész és miniszter mint moderátor részvételével

A protestáns Tavasz keretében fontos eszmecserére került sor április 27-én. A résztvevők látleletet igyekeztek adni arról, hogy a kereszténység és Európa egyik legnagyobb hatású szellemi mozgalmához miként viszonyulunk az ötszázadik évfordulón mi, protestánsok, akik magukat a mozgalom örököseinek tartjuk. Az alábbiak kivonatolva, remélhetőleg nem torzítva ismertetetik a társalgás lényegét. A Balog Zoltán megfogalmazta kérdések, szintén tömörítve dőlt betűvel szerepelnek.

 

 

Mit is kezdjünk ennek az ötszáz évnek a megünneplésével mi, kisebbségi protestánsok? Mit lehet ünnepelni abban a mozgalomban, amely megújítani akarta az egyházat, de helyette szétszakította?

Pásztor Zsófia szerint a reformáció értékeinek, erényeinek a hangsúlyozása előbb belső megerősödéshez, majd remélhetőleg kifelé forduláshoz vezet. Olyan belső tartást adhat, amelynek révén meg lehet szólítani a külvilágot. Gáncs Péter szerint az ünneplés közelebb viszi az egyházat, az evangéliumot a sokasághoz. Visky András a történelemhez való viszonyunkat boncolgatta: az ötszáz év túl sok ahhoz képest, hogy a reformáció folyamatos megújulásban képzeli el önmagát. A reformáció a hit kérdését a jelen idő kérdésévé tette, úgy gondol a múltra, hogy az lefordítható a jelen idő számára. Ennek a fordításnak a nyelve azonban nem a magunk, hanem a Szentlélek kezében van.

A nyelv, amit az egyházban használunk, régies, rögzült, ,,kánáani" nyelvvé vált, amelynek vajmi kevés köze van a kortárs külvilághoz, megőrizzük-e a régi nyelvet vagy ,,modernkedjük"?

Visky András szerint a nyelvet nem lehet megőrizni, sokkal jobb, ha a nyelv őriz meg minket. A nyelv leolvasható legyen az életünkről. Ugyanakkor nem kell félni a hibás nyelvtől, azoktól a helyzetektől, amikor nem érti a hallgatóság, amit mondunk. Engedni kell a Szentlelket hatni. Gáncs Péter visszatérve forrásokhoz a pünkösdkor megszólaló Péter példáját hozta fel, aki bátran kiállt a tömeg elé, vállalta a kockázatot, jóllehet semmilyen, se teológiai, se retorikai képzettsége nem volt. Pásztor Zsófia annak nehézségeit hangsúlyozta, hogy miként lehet mai kamaszoknak átadni az ősrégi, örökkévaló üzenetet - azzal az egyszerűséggel, amivel Péter is tette.

A nyelv megtalálásán túlmenően mik a protestantizmus jelenkori kihívásai, feladatai?


Gáncs Péter válaszul a gyökeres, hiteles szó használatát emelte ki, amely mögött ott áll az élet. Ezt a legteljesebben maga az inkarnáció fejezi ki: emberré lett az Isten. Pásztor Zsófia szerint az a legfőbb feladat, hogy elhiggyük, lehet a kicsiből valami, hogy visszakaphatjuk Krisztus méltóságát. Hogy elhiggyük: Isten ránk bízta üzenetét. Visky András szintén az élet és a szó egységét hangoztatta, és óvott a kipreparált, kész válaszoktól. A szó akkor válik érthetővé, amikkor életténnyé lesz, ahogy a két szaladó tanítvány esetében is, aki amikor belép a sírba, érti meg az írásokat. A feltámadás nem deklarációként fontos, hanem életek megújulásaként. Ennek egyik mozzanata, hogy egymást nem a nyilatkozatok szintjén fogadjuk el, hanem meg is küzdünk érte.


Van-e olyan mozgás, amelytől megújulhatna az Európában tagadhatatlanul gyengélkedő kereszténység?


Pásztor Zsófia azt válaszolta, ő nem bizakodó. Egy területen: a felekezetköziségben lát ilyet. Ezt megerősítette Gáncs Péter is, aki üdvözölte az ilyen irányú pápai lépéseket, és reménységet lát a felekezeti árkokon könnyen túllépő ifjúságban. Visky András nagyon nehéznek találta ezt a kérdést, és inkább válaszolt, mint mondta, óhajtómódban. Az igehirdetésnek kellene megújulnia, hogy ne legyen tekintettel a falakra. Az örökségünkhöz való hűséget ki-ki csak önmagával szemben támaszthatja elvárásként. Az, hogy valaki meg tudja élni a generációk közti nyelvi kizökkentséget mint a sajátját, nem vesztes helyzet, hanem inkább lehetőség. A reformáció egyik legnagyobb ajándéka, hogy az üdvözítés terhét levette az intézményekről, egyházról, nemzetről. Református ember rákérdez az intézmény működésére. Ez nála nem bűnbeesés, miként gyakran beállítják, hanem feladat.

 

A migráció kérdése kínzóan világossá tette, hogy nem lehet ugyanazt elvárni az egyéntől, mint a közösségtől, az államtól. Vajon közösségként képesek vagyunk-e hitelesen megjeleníteni a kereszténységet?


Gáncs Péter válaszul felidézte Luthernek a két birodalomról (vagy kettős/kétféle kormányzatról) szóló, inkább gyakorlati útmutatásként, semmint államtanként megfogalmazott elgondolását, amely megkülönbözteti az állam és az egyház Istentől kapott feladatát. Az egyháztól nem várhatunk el hatósági feladatok teljesítését. Az állam pedig ne avatkozzék az üdvösség dolgába. Ezt a különbségtételt nagyon fontos szem előtt tartani.
Visky András szerint a református-protestáns gondolkodásban az egyén nem állítható szembe a közösséggel. Krisztus teste azonban elképesztően bonyolult, nehezen ragadható meg. S erős a nyomás, hogy szembeállítsuk a kettőt. Ráadásul a közösség szó sok mindent takarhat, például lehet nemzeti, tanítványi vagy úrvacsorai közösség. Beszélgetésdeficitben élünk: nem tudunk úgy megbeszélni dolgokat, hogy a tőlünk különböző véleményt legitimnek tartsuk. Nem kinyilatkoztatásokra lenne szükségünk, hanem hogy mi magunk megküzdjünk valamiért. Az úrvacsorai közösség azt jelenti, hogy nem tudok élni olyan másik nélkül, aki az én véleményemet idézőjelbe teszi. Vagy hogy a közösség önmagunk kinevetésének az iskolája. Ez felszabadító tud lenni. A különbözés mégiscsak alapvető természetünk.

 

Pomiluj