Megemlékezés szeretett halottainkról

 

 

Szabó István 1928-ban a Zalaegerszeg melletti Nemesapátiban született.

A vallásos családban sok szeretetben és gondoskodásban élte ifjú életét. A szőlészet és a borászat iránti vonzalma, melyet nagyapjától tanult és hozott magával, egyre erősödött benne. Ezirányú elkötelezettségét mutatja, hogy a háború befejeztével, amikor leventeként hazatért Németországból, először 1953-ban mérnöki diplomát, majd 1960-ban tanári képesítést szerzett. Tapasztalt borászként a tudását soha nem volt rest átadni azoknak, akik szintén tisztelik és szeretik a bort. A Hold utcai református gyülekezetet második otthonaként szerette. Minden esemény aktív résztvevője volt.

Élete munkásságában mindvégig szerető támogatást kapott feleségétől, akivel 62 év boldog házasságban élt. Szerető és gondoskodó édesapa volt. Az unokáival töltött idők sok örömteli pillanatot jelentettek számára.

 

Emléke szívünkben örökké él.

Pista bácsi családja

 

 


 

 

Balogh Judit (1922-2017)

1922-ben született, 1949-ben 27 évesen lépett be a Filadelfia Diakonissza Intézetbe, engedve az akkor meghallott hívásnak, odahagyva korábbi, szülei mellett töltött dolgos vidéki életét, szeretett otthonát. Letöltötte a diakonissza szolgálatra felkészítő három évet, azonban mielőtt elkövetkezhetett volna felszentelése 1951-ben a Pártállam utasítására fel kellett számolni az Anyaházat. Balogh Juditot ez nem csüggesztette el. Lélekben Ő már diakonissza volt. Későbbi feladataiban is öntudatos diakonisszaként folytatta tovább az életét, szolgált és hirdette az evangéliumot. Az utóbbi években, még az idén is, ha kedves segítői elhozták, mindig a Hold utcai Istentiszteleteket látogatta. Halála 114 évvel később ugyanúgy áldozócsütörtökre esett, mint egykori Filadelfia anyaházának megalakulása. 2017. május 25.-én 95 évesen, a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon gondoskodásától körülvéve befejezte földi útját. Nagyon fontos volt számára, hogy diakonisszaként tartsák számon és így maradjon meg az Őt szeretők és tisztelők emlékezetében.

Legyen áldott emléke.

 

 


 

 

Dr. Török Erikné, született Tippel Margit (1924) tolnai sváb családból került Budapestre, ahol egyetemi tanulmányait folytatta.

Küzdelmes élete során a "malenkij" robotot, a háborút, a kitelepítést és a kommunizmus éveit átvészelve egyedül nevelte fel gyermekeit, segítő nagymama volt öt unokája mellett és sok öröme telt a nyolc dédunokában. Elismert középiskolai nyelvtanárként minden unokáját nyelvvizsgára segítette németből és angolból. Több évtizeden át volt a gyülekezet tagja és aktívan törekedett a német kisebbség néprajzi értékeinek megőrzésére.

 

 


 

 

Szesztay András (Nyíregyháza, 1926. szeptember 3. - Sződliget, 2017. július 31.) az 56-os forradalom és a rendszerváltás viszonylag kevésbé ismert, de sokak által szeretett és megbecsült személyiségei közé tartozott.

A nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium végzős diákjaként a magyar-horvát kapcsolatokról írt pályamunkájával 1944 tavaszán megnyerte az iskola éves önképzőköri pályadíját. Életét meghatározó trauma ekkor, hogy zsidó osztálytársait nem sokkal az érettségi után haláltáborokba vitték, és csak kevesen tértek közülük haza, míg egyik legjobb diákkori barátja a szovjet ?malenykij robotban? vesztette életét.

1944 őszén kezdte meg egyetemi tanulmányait Budapesten, ahol Bereczky Albert gyülekezetén keresztül bekapcsolódott a svéd diplomácia (Raoul Wallenberg) embermentő tevékenységébe. Miután 1950-ben megszerezte a jogi diplomát, a bírósági gyakorlatot követően politikai okokból nem lépett jogi pályára, hanem az ötvenes években alacsonyabb képesítést igénylő munkákat végzett. Ezekben az években kapcsolódott be aktívan a Pasaréti Gyülekezet életébe, ahol többekkel együtt kapcsolatot tartott a kommunista hatalom által kitelepített gyülekezeti tagokkal.

1956-ban részt vett a Keresztény Ifjúsági Szövetség megalakításában. A felkelés leverésének napjaiban Ravasz László közvetítésével felvette a kapcsolatot Bibó Istvánnal, a forradalom államminiszterével, akinek letartóztatásáig munkatársaként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. Tanúként idézték meg a Bibó-Göncz perben, de őt magát nem ültették a vádlottak padjára. A megtorlások idején rendszeresen látogatta a bebörtönzöttek és kivégzettek családtagjait. Vályi-Nagy Ervinnel és az ötvenes évekbeli pasaréti református ifjúság több tagjával még évtizedeken át megemlékeztek az 56-os forradalom évfordulójáról.

A hatvanas években a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaként részt vett az előző évtized során üldözött tudomány, a szociológia újjászervezésében. Elsősorban az oktatás és a környezetvédelem összefüggéseivel foglalkozott. Egy tátrai kirándulás során ismerte meg lengyel feleségét, a második világháború alatti angolbarát lengyel ellenállás (Honi Hadsereg) egyik tagjának lányát. Esküvőjüket felesége ekkori lakhelyén, Oświęcim (Auschwitz) városban tartották. Ragaszkodott a reverzális nélküli házassághoz, amire engedélyt a területileg illetékes érsektől, Karol Wojtyła, későbbi II. János Pál pápától kapott. Házassága hatására is a magyar-lengyel barátság, valamint a keresztény felekezetek közötti ökumenikus párbeszéd és együttműködés aktív építői közé került.

Amikor Csehszlovákia megszállása elleni tiltakozásuk miatt a Szociológiai Intézet vezetőit 1968 után elbocsátották, Szesztay Andrásnak is megszűnt az a szakmai elismertsége, amelyet addig élvezett, majd a lengyel Szolidaritás mozgalom leverése után őt is elbocsátották. Az Országgyűlési Könyvtárban, később a Városépítési Tervező és Tudományos Intézetben ( VÁTI ) kapott munkát, és időközben alkalmi munkákat végzett a Hazafias Népfront számára, amely Pozsgay Imre vezetése alatt ekkoriban a rendszerváltás egyik bölcsőjévé vált.

1986-ban nyugdíjazták. A nyolcvanas években közéleti erőfeszítései középpontjában a határon túli magyarok problémáinak lengyel közvetítéssel Vatikánba való juttatása állt. 1987-ben részt vett a lakitelki találkozón, majd a rendszerváltás után a Magyar Demokrata Fórum Etikai Bizottságának tagjaként tevékenykedett. Ebben a minőségében szót emelt a később Magyar Igazság és Élet Pártja néven különváló radikális jobboldal tevékenysége ellen. Közéleti hitvallását "Lengyelországnak határán" című esszéjében összegezte, amely a Szolidaritás időszakában a lengyel katolikus sajtóban jelent meg, Magyarországon csak a rendszerváltás után adták ki. Gyermekeivel és unokáival 2003-ban költözött a Dunakanyarba. Idős éveiben elsősorban diplomata fia munkáját segítette. Szerettei körében, az esti sződligeti katolikus harangszó alatt érte a halál.